És nem és nem...

Nem vagyok antiszociális típus. Aki ismer az tudja ezt jól. Egyszerűen szelektálok. Vannak elveim, amikhez mindenek felett ragaszkodom. Egy saját belső mércém. Ugyanis soha nem a társadalom mércéjével akarom értékelni saját cselekedeteimet. Nyilván valóan bennem is kialakult a konformizmus bizonyos szinten mert akkor képtelen lennék minimális szinten is bárkihez idomulni, vagy egy társadalmi kiscsoportba beilleszkedni. De megmaradtam akaratosnak, ragaszkodom az igazamhoz, bizonyos területeken abszolút nem lehet befolyásni és ennek megvan a jó oldala is. Nem akarok egy kocka lenni a sablonban, nem akarok elveszni a tömegben. Nem kell rám figyelni, nem kell velem foglalkozni. Csak az én értékrendem szerint legyen rendben az amit cselekszem.

Nem vagyok antiszociális típus. De összességében nem kedvelem a felnőtteket. Nem a felnőttség mibenléte ellen emelek kifogást hanem az azzal együtt járó tanult dolgokkal. Mint például a hazugság, a képmutatás, a helyezkedés, és a soha semmivel meg nem elégedés. És még sorolhatnám.

Teljes mértékben gyermek és állat-párti vagyok. Sokkal többek nálunk. Tiszták. Szeretem őket nagyon és feltámad bennem a gyilkos ösztön, amikor egy szorongó gyermeket látok, aki jószerével "le van sza*va", csak a teljesítmény, csak a hegyibeszéd, ennyi jut neki. Azonnal keresem a felelőst. Ennek nincs másik oldala. A sarokban csendesen zokogó gyermek látványánál nincs szörnyűbb. Nem tudom emberek hogyan képesek ilyesmire. Sírni tudnék, és ha én leszek a gyermekvédelem Don Quijote-ja, akkor is valakinek szólnia kell. Valakinek észre kell venni. Még ha rövid távon hasztalan, akkor is.

Nem folytatnám. Elég volt...