Nihil

A mentális lét és nem-lét határán vergődve. Amikor beszippant a hétköznap kegyetlen mocska, és már nem tudod elviselni az embereket, amikor harmadszor hajtanak rajtad keresztül, amikor a boltban megerőszakolják a magánszférádat, amikor belebámulnak idegenek a képedbe. Mintha a tekintetével megnyerted volna a főnyereményt. Undorodom az emberi nemtől. Szégyellem néha, hogy én is közéjük tartozom. És mindig ott van az a kevéske reményt adó kivétel, aki miatt hajlandó vagy csinálni, és nem költözöl el egy erdő közepére, ahol se közmű, se ember, se semmi. Csak természet. Hiányzik ez az érzés. Hiányzik, hogy legyen egy vackom, aminek ha átlépem az ajtaját, nem egyből közterületen vagyok, ahol polgári kötelességem elviselni az emberek ostobaságát, hisztijeit, zaklatását. Valahol a elmémben létezik ez a sziget, ahol a társas magány helyett megpihenhetek saját magammal, átölelhetem azt, ami én vagyok, nem kell szégyellnem, ha vannak gondolataim, és Csend van.

"Nem maradhatsz itt már tovább. Nem lehetsz máshol.
 Végleg ide fészkeltél belém, álomtéglákból..."