Hiatus

Elég sok idő telt el az utolsó írás óta. Annyi minden történt az elmúlt néhány hónapban, hogy nem győztem kapkodni a fejemet. Kissé bénult vagyok, olyan, hogy is fogalmazzak...enervált. Csinálok mindent, kedv nélkül. Menekülnék, de nem a környezet okozza ezt, a probléma forrása bennem rejlik. A véglegesen lezáratlan dolgok. Kell ott fenn egy ország. Valahol. Hogy találkozzunk újra, és elmondhassam azt, amit bizonyára érzett Ő is, de bennem most végtelen űrt hagyott a kimondatlanság. Megköszönni mindent, a gondoskodást, a szeretetet, hogy felnevelt. Ez mind olyan evidensnek tűnt eddig. Pedig ő egy nagymama volt, tulajdonképpen, de mindig akár egy édesanya, úgy terelt végig az úton, hogy valaha is legyen esélyem. A körülményeim ellenére. Bár az utóbbi időben a körülményeimet már Ő jelentette, és mindent megtett azért, hogy nekem a legjobb legyen. Futott utánam, amikor tanultam biciklizni, pedig már akkor is bizonyára fájtak a lábai, a dereka. Nem volt már fiatal. Tiszteletre, békességre nevelt, hogy tölgyfa lehessek a dombtetőn. Egy erős kapaszkodó a gyengébbeknek. Kivezetett alagutakból, hétköznapi egyszerűséggel. Neki az élet nem volt bonyolult: az élet volt a szeretet, és gondoskodás neki. Már négy hónapja nincs itt, esténként ránézek a közös fényképeinkre, ahol még együtt volt mindenki. Kimondhatatlanul hiányzik az a biztonság. Felnőttem, véglegesen az életem saját önálló irányítója lettem. Soha többé nem lesz senki, aki olyan mélyen, és feltétel nélkül fog szeretni, mint ahogy ők szerettek engem. Nekik minden tettem, mondatom, az egész tökéletlenségem egy kis csoda volt. Nem akarták, hogy más legyek. Senki nem kívánhat többet, mint amit én a nagyszüleimtől kaptam. Egyetemet végeztem velük becsületből, türelemből, a házasság szentségéből, szeretetből, megtanultam hallgatni. És még mindig azt érzem, hogy hosszú évek kemény munkájával talán...megközelítőleg...lehetek...de nagyon szeretnék, mindennél jobban! majdnem olyan jó ember lenni, mint amilyenek ők voltak. Köszönöm őket az életnek, a sorsnak, vagy bárminek, akitől egy ilyen csodát kaphattam. Elbúcsúzni nem tudok. Egyszer még talán...ha én is tudom úgy élni az életemet...valahol még találkozunk.

Emlékbe.
http://www.youtube.com/watch?v=R0LtxLcik-A